Kedves Barátaink!

Jürgen Habermas, a híres német, egyáltalán nem keresztény filozófus, nem sokkal ezelőtt azzal döbbentette meg rajongóit, hogy kijelentette: „A kereszténység, és semmi más az alapja a szabadságnak, az emberi jogoknak, a demokráciának és a Nyugati civilizáció valamennyi mérföldkövének. Mai napig nincs más alternatívánk, csak a kereszténység. Ebből a forrásból táplálkozunk folyamatosan. Minden más csak posztmodern blabla.” 

Ennek az idézetnek a jegyében, mai levelünkben ismét pár alapgondolatot szeretnénk megosztani, melyek kontinensünk spirituális tájképét rajzolják meg.

Köszönettel, s kérve, hogy adjátok tovább a hallottakat, terjesszétek az igét – barátsággal köszöntünk,

Az Európa Krisztusért csapata

 

 

Idegen test vagy gyökerek – Kereszténység Európában

(Christoph Schönborn bíboros rövidített beszéde, mely Berlinben, 2012. szeptember 12-én hangzott el)

 

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vajon fényes jövő előtt állunk? Mi, Európaiak, az Európai Unió? Nem éppen arra mutatnak a jelek, hogy viharba, igazi krízisbe keveredünk? Vajon ki tudja-e védeni az európai integrációs folyamat eszméje a mai egyre növekvő feszültségeket? Biztos vagyok benne, hogy nem tőlem várnak válaszokat ezekre a kérdésekre. Ezért inkább néhány gondolatot szeretnék megosztani  Önökkel a kereszténység és az európai projekt kapcsolatáról.

Nem vagyunk messze attól az időtől, hogy Európa többségi társadalma így szóljon a keresztényekhez: A ti értékeitek nem a mi értékeink. Nem tartoztok közénk.

Nem vált a kereszténység mára idegen testté a szekuláris Európában? Ugyanaz a kereszténység, mely nyilvánvalóan egyik gyökere volt az európai identitásnak? Vagy talán még ma is az lenne? Egyre inkább érzik magukat azok a keresztények, akik hitüket komolyan veszik, elszigetelve a társadalomban. Sőt, még megkülönböztetve is. A bécsi székhelyű EBESZ külön részleget szentel ennek a témának, mely megfigyeli és dokumentálja az EBESZ tagországaiban történő diszkriminációs eseteket. Tele van a zsákjuk ilyen esetekkel. 

Egyre több területén az életnek az úgynevezett “mainstream”, teljesen más irányban gondolkodik, mint a kereszténység. Ha az elmúlt 40 évre tekintünk vissza, elkerülhetetlen, hogy azt a következtetést vonjuk le: A kereszténység egyre inkább szorul háttérbe, egyre inkább elszigetelt jelenséggé válik. Ezt józan diagnózisként állítom. Amikor 1974-ben a Bruno Kreisky vezette szocialista párti kormány az abortuszkérdést akarta teljes mértékben liberalizálni, intenzív vita alakult ki a közéletben, s került végül a kérdés szavazásra a Parlament elé, illetve referendum formájában a  nép elé. Mikor Kreiskyt egy újságíró megkérdezte, hogy szerinte vannak-e Ausztriában olyan emberek, akiknek az abortuszliberalizációval kapcsolatban fenntartásaik lennének, így válaszolt: “El tudom képzelni, hogy néhány nagyon-nagyon vallásos embernek problémája van ezzel.” Ez a mondat pont úgy hangzik, mitha ezek a nagyon-nagyon vallásos emberek nagyon-nagyon furcsák lennének. Kreisky így is gondolta, s szándékosan lekezelően nyilatkozott róluk. A szavazás rendkívül szoros volt a Parlamentben. 93 – 88 ellenében az abortusz mellett. A referendum során rendkívül széles körben állt ki a nép az élet védelme mellett. Sajnos azonban minden hatás nélkül.  A mai napig nem tudta egyetlen kormányzati struktúra sem a kiegészítő szabályokat hatályba léptetni, melyek az élet védelmét voltak hivatva segíteni.

Számomra még inkább tragikusabb, hogy Kreisky azt állította, az abortusz-ellenesség ezektől a nagyon-nagyon vallásos emberektől ered. Az ellenállás érvei, melyek valóban elsősorban a keresztényektől, és az egyháztól érkeztek König bíboros vezetése által, erős hiten alapultak, azonban nem elsősorban vallási természetűek voltak. Teljes mértékben az emberi élet értékének elismeréséről és jogi védelméről szóltak. XVI. Benedek pápa a Német Parlamentben 2011. szeptember 22-én arról beszélt, mi az oka annak, hogy az utóbbi fél évszázadban ilyen drámai szituáció alakult ki. “A természetjog alapelveit ma úgy állítják be, mintha keresztény propaganda lenne, melyet katolikus kontextuson kívül nem is érdemes tárgyalni. Odáig fajulnak a dolgok, hogy ma már szinte szégyenletes egyáltalán hivatkozni is a természetjogra.”

A hetvenes évek óta ez a folyamat következetesen halad egy irányba. Ahogy az élet kezdete elvesztette jogi védelmét, úgy került sor az élet vége kérdésre is. Az eutanáziával kapcsolatos viták Európa szerte terjednek, s könyörtelenül követelik jussukat. Ausztria ma még abban a szerencsés helyzetben van, hogy minden párt együtt utasítja el az eutanáziát és a hospice mozgalmat támogatja. Sokkal tartozunk König bíboros erőteljes vallomásának, aki csupán pár héttel a halála előtt így fogalmazott: “Az embereknek egymás karjaiban, s nem egymás keze által kellene meghaniuk.” Meddig marad vajon meg ez a konszenzus Auszriában, amikor Európa szerte egyre erősödik az új “mainstream” nyomása?

Ebben a nyilvánvalóan megállíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamatban valóban visszavonulásra van kárhoztatva a kereszténység Európában? Hiszen egyik védekező pozícióból a másikba kerül az állandó támadások miatt. Egyre inkább találják magukat az elhivatott keresztények kisebbségben. A különböző etikai bizottságokban úgy tekintenek rájuk, mint “fajtájuk utolsó példányaira”.

Azt hiszem, nem  gondolkodtunk még eleget azon, mit jelent ez a marginalizálódás a keresztény identitásra a mai szekuláris Európában. Meddig mehet el egy politikai kompromisszum, mely egy parlamenti többségtől függ. Természetes, hogy a legtöbb jogalkotási ügyben van helye a kompromisszumnak. Benedek pápa mégis azt hangsúlyozta a Német Parlamentben: „az alapvető jogi kérdésekben, mely az emberi méltósággal és az emberségesség méltóságával foglalkozik, a többségi elv nem elegendő.“

A kísértés, hogy ezzel a világgal azonosuljunk, ahogy Szent Pál is fogalmaz, erős. Így aztán könnyen hiányzik belőlünk az erő, hogy ellenálljunk, s a bátorság, hogy mások legyünk. Azok a kísérletek, hogy a keresztény értékek teret kapjanak a mai szekuláris világ status quo elvében, sorra megdőlnek, ugyanis az Egyház már ma maga is annyira szekularizált, hogy lassan elveszíti profilját, és nehezen lesz megkülönböztethető a körülöttünk lévő rendtől. Jézus így mondja: “Ha a só elveszíti ízét, nem való semmire.” (Mt 5:13) Benedek pápa sokat vitatott “de-szekularizációs” gondolata pont az Egyház szekularizálódásának ellenében született meg.

Paradox módon a de-szekularizált egyház sokkal nyitottabb a világra, ahogy azt a II. Vatikáni Zsinat is meghirdette: “Megnyitja az Egyház magát a világnak, nem azért, hogy embereket nyerjen egy intézménynek, mely  a maga hatalmát keresi, hanem azért, hogy vezesse az embereket az Egyházhoz, mert az Egyház vezeti őket Istenhez.”

Ez a de-szekularizáció nem jelenti azt, hogy kivonul a kereszténység minden intézményesítésből, hanem sokkal inkább azt, hogy szabaddá váljon a Kereszténység valódi értelmére, az evangéliumra és annak tanúira. Egy szekularizált világban, pont annak kellene normálisnak lennie, hogy egy hívőnek meg legyen a szabadsága arra, hogy meggyőződését megvallhassa, s a közéletben is megélje. De ez nem alapulhat önsajnálaton és képmutatáson.

A tettek sokkal hangosabban beszélnek a szavaknál. Talán nekünk keresztényeknek sokkal inkább kellene bíznunk abban, hogy  a nagylelkű munka, mely önérdektől mentes akár a jogszabályoknál sokkal fontosabbat és többet is elérhet. Az utóbbi évtizedekben talán senki nem volt meggyőzőbb Teréz anyánál. Fájdalmas küzdelmében az élet védelmében az egyetlen meggyőző választ adta: “Ne öljétek meg őket! Adjátok inkább nekem őket!”

Kereszténység - Idegen test, vagy Európa gyökere? Sokszor a szekuláris kritika egy nem is nagyon elrejtett vágy, hogy hitelesen megélt Kereszténységet tapasztaljon. Titkon tudjuk, legyünk épp hívők vagy nem hívők, Európa alapvető gyökerei itt vannak. Az őszinte, s mára már elideenített keresztlnységhez egyetlen áron tudunk eljutni, az egyén megtérése által. Ez pedig egy életen át tartó folyamat.

Köszönöm a figyelmüket!