Kedves Barátaim!

 

Minket keresztényeket gyakran elítélve szembesítenek múltunk "nehéz fejezeteivel". A történelmet sokszor arra használják fel, hogy meggyőződéseink érvényessége, hitünk igazsága ellen érveljenek. Ez a fajta hozzáállás különösen akkor túlzó, amikor a kitaláltat egy állítólag történelmi háttérbe helyezve bestsellerként tudják eladni.

 

Alapvetően nehéz mai szemmel megérteni és helyesen megítélni azokat a folyamatokat és eseményeket, amelyek ezelőtt nagyon sok idővel zajlottak le. Ugyanakkor a legnagyobb probléma nem is ebben rejlik, hanem abban, hogy - sokszor farizeus módon - ítélkezünk olyanok felett, akik más korban, más kultúrában éltek, cselekedtek. El kell ismernünk ugyanakkor, hogy mi keresztények is hibáztunk, követtünk el igazságtalanságokat, sőt olykor bűncselekményeket is - és mindezt sajnos az Egyház nevében.

 

Másfelől nem szabad elfelejtenünk, hogy ami bűnt mi keresztények elkövetünk, azzal valójában a krisztusi lelkület ellen cselekszünk – és ez igaz mind a múltra, mind a jelenre. Továbbá azokat a történéseket is ismernünk kellene, amelyek a megélt Evangéliumnak köszönhetőek, és amelyeket ma is példaértékűeknek tekinthetünk.

 

Bizonyos korokkal szembeni ítélkezéseink olykor nagyon merevek, ezért érdemes lenne néhányat végiggondolnunk és esetleg átértékelnünk. Carlos Casanova, a Santiago de Chilei Katolikus Egyetem filozófia professzora próbálja ezt egy példán keresztül megtenni: azt próbálja megmutatni nekünk, mennyire befolyásolták felfogásunkat a dél-amerikai gyarmatosításokról a fekete legendák.

 

Mindez hasznos lehet az európai keresztény ember számára is, hogy ezen keresztül saját történelmét is jobban megértse.

 

Az „Európa Krisztusért!” csapata

 

Ui: Ne felejtsük: imádkozzuk naponta a Miatyánkot, hogy Európa újra keresztény értékeken alapulhasson!

 

 

- * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * - * -

 

 

Fekete legendák

Carlos Casanova tollából

 

Korunk történelmi jellegű könyveinek nagy részét minden bizonnyal a kereszténységet elvető emberek írják. Orwell állításának megfelelően ők is tudják, hogy annak van hatalma a jelenen, aki a múltat uralja. Így aztán annak érdekében, hogy az Egyház és a keresztények társadalmi szintű tevékenységét rossz fénybe tüntethessék fel, az történelem során számos legenda született. Az előítéletek és klisék többsége a latin kereszténység "sötét középkorára", illetve a spanyolok dél-amerikai uralmára vonatkoznak. A számos legendából most egy példát emelek ki. Célom nem a teljeskörű dokumentáció, soraim sokkal inkább felszólításnak tekinthetőK: mi keresztények csak akkor higgyünk a történelmi irodalomnak, ha azok elsődleges forrásokra alapulnak. Sajnos éppen a rágalmazást kedvelő írók szoktak más írókra utalva idézni; ilyen módon igyekeznek magukról komoly képet alkotni, és az olvasóval állításaikat elhitetni.

Az aspektus, amellyel most foglalkozom, az a nézet, hogy a dél-amerikai gyarmatosítás során az indiánok rabszolgasorsba kerültek. Természetesen mint a világtörténelem bármely, ehhez hasonlítható fejezetében, a spanyolok a első összeütközése a bennszülött lakossággal sok szempontból volt erőszakos. Azonban volt egy jelentős különbség az azt megelőző hódításokhoz képest, amely abból fakadt, hogy a hódítók hamar igyekezték tetteiknek törvényes kereteket adni. Heves viták után egy széles intézményrendszer jött létre, amelyben aránylag emberséges és gondos keretek között élt az őslakosság. Erről nagyon jó áttekintést kaphatunk David Brandings "The first Amercia" c. művében (Cambridge, 1990.).

 

Összehasonlításképpen Észak-Amerikában a bennszülöttek nem értettek a földműveléshez, így a hódítók John Locke elméletével gyakorlatilag eltüntették őket a Föld színéről. Lockes ugyanis azt vallotta, hogy a műveletlenül hagyott föld "res nullius", vagyis senki földje, és azé lehet, aki azt megműveli. Tocqueville-től tudhatjuk, hogy ezzel az elvvel indult meg az észak-amerikai őslakosság kiirtása.

 

Ezzel ellentétben a spanyolok által meghódított amerikai területeken (ami az Egyesült Államok egy részét és Brazíliát kivéve egész Dél-Amerikát jelentette) társadalmi integráció indult meg, amely gyors gazdasági fejlődéshez és óriási kulturális átalakuláshoz vezetett. A beilleszkedést elsősorban egy társadalmi eszköz és három intézmény segítette. A fejlődés fő eszköze a bevándorlók és az őslakosság keveredése volt, amely jelenség egy hódító nép esetében az egész emberiség történelmében új volt. Természetesen ez a hódítók részéről sok ellenállással és visszaéléssel járt, de ennek eredményeképpen az indiánok és a félvérek hamar jelen voltak a társadalom művelt és gazdag rétegeiben. Nagyon hamar voltak félvér papok vagy szerzetesek, mint például Porres Szent Márton. Francisci Fajarda, aki a XVI. században megalapította Caracast, indián származású volt, éppúgy, mint az ottani Szentháromság katedrális tervezője, vagy még Juan German Roscío, híres ügyvéd és esszéíró.

 

A társadalmi beilleszkedést segítő intézmények egyike az Encomiendas volt. Ez osztotta fel a bennszülött lakosság között a mezőgazdasági és a kézműves munkákat. Nem rabszolgatartásról volt itt szó, hanem egy főúrhoz fűződő szolgasági viszonyról, amely az Európában elterjedt feudális rendszerhez hasonlítható. Visszaélések főleg az első időszakban voltak, de a spanyol korona és a felelős hatóságok (Consejo de Indias) gondoskodtak világos normákkal, és felelősségrevonással orvosolták a helyzetet.

 

A térítések során, amelyeket mint a második intézményt tekinthetünk, és amelyek az egész spanyol birodalom területén zajlottak, az indiánok szabad döntése volt, hogy megkeresztelkednek-e, vagy sem. Ugyanakkor alapvető tudásra is szert tettek ekkor a társadalmi élet, a kézművesség és egyebek terén. A ferences, jezsuita és domonkos szerzetesek missziós munkájának köszönhetően maradt meg a spanyol nyelvűvé vált amerikai őslakosság számos régi tradíciója, hangszere és népviselete, mezőgazdasági technikája, sőt még a bennszülött nyelv írásképe is.

 

A harmadik intézmény a Pueblos de doctrina (a doktrínákkal ellátott falvak) voltak. Ezek a XVIII. században a Encomiendas helyébe léptek. Minden faluban egy pap gondoskodott a hit- és erkölcstan, a munkatechnikák és a családi élet oktatásáról. Az őslakosság ugyan rendelkezett magántulajdonnal, de a föld közös volt, és azt közösen is művelték. Az őslakosság maga választotta vezetőit és indián főnöküket. A XX. század elejére kialakult független kisbirtokos osztály ezekből a közösségen alapuló falvakból fejlődött ki. Azoknak, akik az említett falvakban létező védőintézkedések jelentőségét nem becsülik nagyra, azoknak érdemes lenne elolvasni Martí, Caracas püspökének művét, amely korának (XVIII. század) ezen falvairól ír (Relación de la Visita Pastoral del Obispo Martí a la Diócesis de Caracas). Ezek a közösségi életen alapuló falvak Venezuelában és Peruban is egészen a XIX. század közepéig fennmaradtak. Azt követően a katolikusellenes liberálisok megszüntették ezt a mezőgazdasági formát, mert az szerintük ellentétes volt a magántulajdonra való joggal. A bennszülött lakosság azonban nem volt felkészülve az "akarat szabadságára", amelyet a liberális kormány hirdetett, és amellyel megnyitotta a kapukat a csalásnak és a vagyonfelhalmozásnak, és amely az őslakosság üldözéséhez vezetett.

 

Összefoglalásképpen egy észrevételt fontos még tenni. A történelem folyamán egy hódító hatalom soha nem foglalkozott hódításának törvényes voltával annyit, mint a Spanypol Királyság. Ezenfelül soha kormányok ennyi intézkedést nem hoztak, amelyek a gyengéket, az alávetett lakosság védelmét biztosította volna.

Elég ma megnéznünk a különböző földrészek lakosságát, és láthatjuk, mennyire kevert Dél-Amerikáé - szemben a gyarmatosítást megélt Afrikával, Ázsiával, nem is beszélve Észak-Amerikáról, ahol csak pár törzs maradt, ők is a társadalomból kirekesztett, rezervátumi életet élnek.

 

 

Carlos Casanoca filozófiaprofesszor a Santiago de Chilei Katolikus Egyetemen.